2014.12.24. Megszületett Gyömbér egy határ menti településen, Bánrévén. Mi még nem tudtunk róla, és ő sem rólunk. Én is csak azt tudtam, hogy nagyon szeretnék egy kutyát. És tudtam, hogy eljön majd az a pillanat, amikor nem érdekel majd senki és semmi, amikor nem hagyom majd lebeszélni magam, amikor végre lesz egy döntés, amelyhez igazi felelősség tartozik, és nem félek majd meghozni.

Naná, hogy féltem. Matyinak (lassan 1 éve a férjem, de jobban szeretem páromnak hívni) persze előadtam az ajakbiggyesztéses nagyhalált, a "hogy ha most sem megyünk el egy kiskutyáért, akkor gyávák vagyunk" szöveget, de belül, amikor beszálltunk az autóba és elindultunk, én is rettegtem. Hogy ez pont február 14-én történt, teljesen véletlen.

FB-on láttuk meg a hirdetést egyébként, és először az egyik testvérébe szerettem bele, egy hófehér kutyusba, azonban amikor megérkeztünk láttuk, hogy ő nagyon aktív: így választottuk helyette a csúnyácska, ámde teljesen lusta és elnyomott kisfiút, Gyömbért. Nem akart velünk jönni. Mindig kiugrott a dobozából, mi pedig újra és újra betettük. Az utat végigaludta, alig sírdogált, otthon pedig belépett a lakásba, és boldog ugatással adta jelét annak, hogy tetszik neki a hely. Ez volt az első napunk.

A következők szörnyűek voltak! Az állandó sírás, hisztizés, (felváltva én és a kutya), amikor már azt mondom a páromnak, hogy bocsásson meg, amiért én ezt akartam, és ígérem, gyereket sem akarok ezek után!

Most már 3 hónapja velünk van, tegnap lett 5 hónapos. Imádjuk, mint mindenki, aki csak meglátja őt az utcán. Sokat tud már, de például még nem szobatiszta. Ez a legnagyobb harc! De nem adjuk fel! A következő bejegyzésben erről írok majd bővebben.