Sokszor hallani, hogy aki kutyát tart, veszélyes dolgot vállal, mert azért a sok-sok előnye mellett, hogy felelősségre tanít, hogy mérhetetlen szeretetet ad, azért vigyázni is kell vele. És most nem arra gondolok, hogy valakinek alapjáraton agresszív kutyája van, aki nekimegy embernek, kutyának. Ennél sokkal banálisabb dolgokról van szó.

Gyömbér egy abszolút kezelhető, kutyaiskolát megjárt, jól nevelt kutya. Ám még ő is tud veszélyes lenni. Balesetveszélyes.

Ha labdát lát, nem létezik számára más.

Labda? Labda? Hol??? Labda! Labda!! Labda!!!!

Nyáron labdázás közben anyukámat elgázolta és feldöntötte, mint egy buldózer, annyira rohant a labdája után.

Most meg szilveszterkor: nekem törte el az orrom.

Lehajoltam a labdáért – mert ő ugye egy hipercuki kutya, aki leteszi a lábam elé a labdát, és hiperlelkes, mert amikor nyúlok a labdáért, már általában ugrál és indul előre. Na most sikerült a labdáért való lehajolást és a hirtelen felugrást úgy kombinálni, hogy reccsent az orrom, és ömlött belőle a vér.

Még petárdázás előtt történt, nyugalom volt, csend, éppen azon voltunk, hogy estére jól lefárasszuk, erre az lett belőle, hogy két kórházat is megjártam szilveszterkor, majd azóta is belilult arccal mászkálok, és mondom el mindenkinek, hogy nem, nem a férjem vert meg: csak labdáztam a kutyámmal! :)

Nem haragszom rá persze, a törés pillanatában sem haragudtam, tudtam, hogy ez egy szerencsétlen véletlen – három éve labdázunk, de soha ilyenhez hasonló sem történt.

A kérdés persze most itt van: ki kell-e ölnünk Gyömbérből ezt a túlzott lelkesedést a labda iránt? El kell-e érnem, hogy a labdát is a legnagyobb fegyelmezettségben, ülve, tőlem 2 méterre várja? Miközben ez egy játék neki, és semmiért nem lelkesedik ennyire…

(A kis bűnösről akkor készült a kép, amikor a sminkemmel próbáltam a nyomokat eltüntetni)