A szeparációs szorongásra folyamatosan kértük/vártuk a tanácsokat mindenhonnan! Már nincs oldal, amit ne olvastam volna erről, nincs ismerős, akinél ne érdeklődtem volna, vagy a múltkor, amikor kitettük a videót a Facebookra, próbáltak segíteni a kutyaiskolánk oktatói is, vadidegen emberek megkerestek, és tanácsokat adtak, ajánlottak kutyakiképzőket, de szinte semmi sem segített.

Az első és legfontosabb tapasztalat:

Mindenki azzal kezdi, hogy sétáltatjuk-e eleget a kutyát, le van eléggé fárasztva?

Belefáradtam, hogy mindenkinek bizonygatnom kell, hogy az átlagosnál jóval többet visszük sétálni. Könyörgöm: ha 10-17 óráig a Városligetben vagyunk, vagy egész nap a Normafát járjuk, és utána este csak egy vacsorára mennénk el, akkor mégis miért őrül meg a kutyám, és sír teljes kétségbeeséssel, fennhangon?

A másik: ez a nagy kutya családi házban érezné jól magát, ott nem sírna.

Anyósoméknál voltunk vidéken vele egy hétvégét, ahol kint kellett lennie, nem volt másik kutya. Amikor este átmentünk máshova vacsorázni, ő teljesen kétségbe volt esve, ugatott, sírt, attól féltem, átugorja a kerítést, akkorákat szökellt.

Kellene mellé még egy kis kutya, akkor nem sírna:

Egy pici lakásban élünk, és Gyömbér nagyobbra nőtt, mint vártuk: nem fér el másik kutya. A másik az, hogy egy barátnőm ugyanígy volt, ő bevállalta a második kutyát, és az első ugyanúgy sírt tovább. Tehát ez sem jelenthet megoldást.

Adjunk neki természetes nyugtatót:

Van, aki szerint csodákra képes, más szerint, adhatok neki bármennyit, ezen a problémán nem fog segíteni. Nem tudok egyelőre nyilatkozni a témában, még nem próbáltuk.

Nem vagyunk elég erősek, elég falkavezérek.

Aláírom, hogy ez egy olyan dolog, amin állandóan dolgozni kell. Nem elég 2 hétig megmutatni a kutyának, hogy ki a főnök, folyamatosan éreztetni kell vele. Aláírom, hogy nem vagyok egy katona alkat. Ugyanakkor minden szabályt betartunk, a kutyánk láthatóan hallgat ránk, sosem de sosem engedtük fel ágyra, kanapéra, mégis mutat valóban falkavezéri viselkedést (például, hogy mellőlem ugatja a másik kutyát, vagy idegen embereket, és nem hagyja abba első szóra.) Ebben tehát lehet, hogy nem vagyunk 100%-ig tökéletesek, ugyanakkor amit a környezetünkben látunk, hogy mások mennyire kényeztetik el a kutyájukat, mennyire hagyják hogy szinte uralkodjon rajtuk, ahhoz képest, mi nagyon is komolyan vesszük a feladatot. De tudom, még sokkal komolyabban kell vennünk. Legközelebb leírom, mikkel próbáljuk még erősíteni a helyzetünket.