Alapos leckében volt részünk Gyömbérrel a kutyaiskolában.

Az a helyzet, hogy hetek óta érezhető, hogy kamaszodik, önfejű, kevésbé hallgat ránk, és állandóan ugat. Főleg az utcán, főleg idegen embereket, de olykor kutyákat is. Mi persze próbáljuk tiltani, de hasztalan, hiába az erélyes „NEM”, vagy a „CSEND” parancsszó, füle botját sem mozgatja.

Most vasárnap ráadásul úgy érkeztünk a kutyaiskolába, hogy előtte egész héten zuhogott az eső, nem találkoztunk senkivel a séták alkalmával, nyilván felgyülemlettek az energiái.

Ennek megfelelően nagyon kezelhetetlen volt már a megérkezés pillanatában. Amint beléptünk a futtató területére, mint aki megőrült, folyamatosan ugatott. Elsősorban a két nála nagyobb kan kutyát. Egyikük Dínó, ha jól tudom, rehabilitált mentett kutya, de soha nem tapasztaltunk még nála agressziót. Erre Gyömbér most őt provokálta. Hiába kértem, hogy hallgasson el, nem. Az egyik oktató is jött, de Gyömbér neki sem nagyon akart engedelmeskedni. Ekkor el is vették tőlem a kutyát és arrébb sétáltak, csakhogy Dínó már nagyon felhúzhatta magát. Abban a pillanatban, hogy a kutyák egy kis szabadságot kaptak, és elmehettek játszani, Dínó azonnal rátámadt Gyömbérre.

Az oktatók persze azonnal szétszedték a két kutyát, résen voltak, és valójában Dínóra sem haragszom egy cseppet sem. Teljesen egyértelmű volt, hogy Gyömbér provokálta őt.

Persze én is megkaptam ezzel a figyelmeztetést: kordában kell tartanom a kutyámat, és sokkal erőteljesebben kell vele szemben fellépnem. Egyáltalán nem lenne szabad, hogy mellőlem agressziót kezdeményezzen, márpedig ezzel az állandó ugatásával ezt váltotta ki.

Mondhatom, mindketten megszeppentünk. Egy másodperc volt az egész, de én úgy megijedtem, hogy a szívem a torkomban dobogott, Gyömbér pedig egész óra alatt el nem mozdult volna a lábam mellől. Hiába voltak játékidők, amit ő máskor futkározással töltött, most csak ült a lábam mellett, és így ment ez 1 órán át… Úgy megilletődött, hogy még sosem láttam ilyennek. Volt egy feladat, amikor a kutyáknak egy csomóban kellett volna körbe lefeküdniük, egymásnak háttal, és Gyömbér sehogy sem volt hajlandó lefeküdni: nem akart Dínónak háttal kerülni…

Mondhatom persze, hogy még valahol örülök is az esetnek: Gyömbér ijedtsége akkora volt, hogy végig mellettem maradt az eset után, mintha egy varázsütésre jókutyává vált volna. Nekem pedig azért tett jót, mert teljesen egyértelmű lett számomra: sokkal keményebbnek kell vele lennem, és minden ilyen megnyilvánulását a lehető legkeményebben kell kezelnem. Nem mondhatom azt: ó, csak ugat, nincs ezzel baj! Nem hihetem ezt, hiszen az ugatásra más kutyák ugorhatnak! Nem viselkedhet így, mert baleset lesz a vége!

És hogy ez mennyire igaz, csak órákkal később vettem észre: otthon egy alapos kefélésnek vetettem alá Gyömbért, már jó pár órával az iskola után. És olyan hosszú a szőre, hogy csak akkor vettem észre: Dínó tényleg elérte őt: ott volt az oldalán egy mély fognyom, amiből még akkor is szivárgott a vér… Nem véletlen tehát, hogy Gyömbér úgy megijedt. Levagdostam a szőrét a seb körül, és betadine-nal lefertőtlenítettem… Remélem, nem gyullad be… És Dínóra továbbra sem haragszom, Gyömbér tehetett a dologról. És én, hogy nem tudtam elejét venni…

Sokat kell még tanulnom.