A szeparációs szorongás egy ponton annyira elfajult, és a szomszédok is annyit panaszkodtak, hogy egyszerűen esténként nem mertünk elmenni otthonról. Ha mégis akadt valamilyen dolgunk, például egy családi vacsora, akkor megpróbáltuk Gyömbért lepasszolni valamelyik kutyás ismerősünkhöz. Dalma volt az, aki a leglelkesebben jelentkezett a feladatra, és már többször volt nála Gyömbér vendégeskedni.

Ez több okból is megnyugtató számunkra:

• Tudom, hogy a szomszédokat nem fogja zavarni a sírásával.
• Tudom, hogy a kutyámnak is jó dolga van, nem stresszel, nem sír.
• Egy másik kutyával, Szávával töltheti az idejét, így sokat játszik, én pedig lefáradva kapom vissza.

Hátránya

• Dalmáéknál kicsit lazábbak a szabályok, és az első 1-2 alkalommal még megállta Gyömbér, hogy ne menjen fel az ágyra, addig mára már náluk igazi kanapé kutyaként viselkedik (Nálunk továbbra sem jöhet fel!)
• Mivel elég érzékeny a gyomra a kutyánknak, általában a Dalmáéknál töltött estéknek másnap fosás a vége az utcán (tényleg csak a saját kis bárányhúsos tápjától nem kakil folyósat)
• Lassan jobban szereti Dalmát, mint minket. Van, hogy este találkozunk a parkban, és mi mennénk haza, hívjuk Gyömbért, ő meg leül Dalma lába mellé, és nem mozdul…. Mintha nem akarna velünk hazajönni.

Az az igazság, hogy a hátrányok jelen pillanatban eltörpülnek amellett, hogy így nyugodtan megehetünk egy vacsorát az anyósomékkal… Örökre persze ez sem jelenthet megoldást, és Dalma sem ér rá állandóan, úgyhogy a cél továbbra is az, hogy valahogy leszokjon erről a sírásról. Addig is örök hálánk a kutyaszitterünknek! :)

Szávával, a jóbaráttal (a képeket köszönjük Dalmának!):