Az általunk kijárt kutyaiskola oktatói is mondták nekünk, hogy Gyömbér nagyon domináns, és figyelnünk kell arra, hogy ne nőjön a fejünkre, sok jó ötletet és tanácsot kaptunk tőlük is, de a szeparációs szorongás miatt annyit szenvedtünk, és annyira el voltunk keseredve, hogy végül más oktatókat is megkerestünk a témában, hátha valaki megmondja majd a tutit.

Egy állatorvos barátnőm ajánlotta Palágyi Andrást, aki volt olyan kedves, és egy jó 1 órás telefonbeszélgetésen keresztül próbált nekünk segíteni, tanácsokkal ellátni. Nagyon sok dolog volt már ismerős nekünk, sok mindenben egyezett az ő tanítása/elmélete azokkal, amiket a Városi Kutyák Iskolájában is hallhattunk: mennyire figyelni kell, hogy ne húzzon a kutya a pórázon, mennyire fontos, hogyan zajlik az etetés, egyáltalán, hogy hogyan kommunikálunk a kutyával. Ezen felül sok ici-pici apróságot hallottunk, amik újdonságnak tűntek nekünk, de mindent igyekeztünk kipróbálni, hiszen úgy voltunk vele, hogy ha ezen múlik, hogy sír-e a kutyám, akkor nekem mindegy, hogy pontosan hogyan adom oda a kutyámnak az ételt.

Kicsit ez is pszichológia szerintem. Annyi módszer van gyereknevelésre is, de közben mindig kiderül: minden gyerek más: az egyiküknél ez válik be, a másikuknál az. Kezdem úgy érezni, a kutyákkal is így van ez: lehet, hogy az egyik tökéletesen reagál az egyik iskola tanítására, míg a másik sokkal fogékonyabb egy másik módszerre. És ami a legjobb: lehet, hogy ezek vegyítése, ezek finom egymás melletti alkalmazása jön be a legjobban. Nincs egyébként lényegi különbség, csupa apróságról van szó. Nincs különbség a pozitív nevelési szemléletben sem, abban, hogy kutyát nem verünk sosem!

De volt pár kulcsmondat, amit annyira jól el tudott magyarázni András, annyira igaznak tűnt, talán nem is mondott újat, csak ahogyan mondta, felkaptam a fejemet, hogy tényleg! Ez mennyire fontos! Hogy például a kutyával állandóan kommunikálni kell. Hogy a legfontosabb, amit közvetítenünk kell, az a nyugodtság. Sosem lehetünk haragosak, kiabálósak, amikor szidjuk a kutyát, akkor is határozott, nyugodt hangon kellene, mivel a haragunk, ingerlékenységünk idegességet mutat, egy falkavezér viszont sosem lehet ideges, mert az a gyengeség jele.

Erre próbáltunk összpontosítani, mind az utasítás adásnál, mind az egyszerű gyakorlatoknál: határozottság és nyugalom. És tényleg hatott Gyömbérre, az utcai sétánál, a viselkedése egyre jobb lett. Persze az még mindig probléma, hogy nem tudom erőteljesen letiltani a sírásért, mert nem vagyok otthon, amikor csinálja. A tipp, hogy kaviccsal megtöltött műanyag flakont vágjak az ajtóhoz/ajtó elé, amikor elkezd sírni (attól állítólag szörnyen megijedne), nem működhet, mert tényleg nem sír, amíg a folyosón vagyunk. Ha elbújnánk a lépcsőházban, visszafutni nincs időnk, mivel egy nagyon hosszú folyosó legvégén van a mi lakásunk. Így egyelőre a letiltás, ami fontos lenne, még nem működik.

A szeparációs szorongásra folyamatosan kértük/vártuk a tanácsokat mindenhonnan! Már nincs oldal, amit ne olvastam volna erről, nincs ismerős, akinél ne érdeklődtem volna, vagy a múltkor, amikor kitettük a videót a Facebookra, próbáltak segíteni a kutyaiskolánk oktatói is, vadidegen emberek megkerestek, és tanácsokat adtak, ajánlottak kutyakiképzőket, de szinte semmi sem segített.

Az első és legfontosabb tapasztalat:

Mindenki azzal kezdi, hogy sétáltatjuk-e eleget a kutyát, le van eléggé fárasztva?

Belefáradtam, hogy mindenkinek bizonygatnom kell, hogy az átlagosnál jóval többet visszük sétálni. Könyörgöm: ha 10-17 óráig a Városligetben vagyunk, vagy egész nap a Normafát járjuk, és utána este csak egy vacsorára mennénk el, akkor mégis miért őrül meg a kutyám, és sír teljes kétségbeeséssel, fennhangon?

A másik: ez a nagy kutya családi házban érezné jól magát, ott nem sírna.

Anyósoméknál voltunk vidéken vele egy hétvégét, ahol kint kellett lennie, nem volt másik kutya. Amikor este átmentünk máshova vacsorázni, ő teljesen kétségbe volt esve, ugatott, sírt, attól féltem, átugorja a kerítést, akkorákat szökellt.

Kellene mellé még egy kis kutya, akkor nem sírna:

Egy pici lakásban élünk, és Gyömbér nagyobbra nőtt, mint vártuk: nem fér el másik kutya. A másik az, hogy egy barátnőm ugyanígy volt, ő bevállalta a második kutyát, és az első ugyanúgy sírt tovább. Tehát ez sem jelenthet megoldást.

Adjunk neki természetes nyugtatót:

Van, aki szerint csodákra képes, más szerint, adhatok neki bármennyit, ezen a problémán nem fog segíteni. Nem tudok egyelőre nyilatkozni a témában, még nem próbáltuk.

Nem vagyunk elég erősek, elég falkavezérek.

Aláírom, hogy ez egy olyan dolog, amin állandóan dolgozni kell. Nem elég 2 hétig megmutatni a kutyának, hogy ki a főnök, folyamatosan éreztetni kell vele. Aláírom, hogy nem vagyok egy katona alkat. Ugyanakkor minden szabályt betartunk, a kutyánk láthatóan hallgat ránk, sosem de sosem engedtük fel ágyra, kanapéra, mégis mutat valóban falkavezéri viselkedést (például, hogy mellőlem ugatja a másik kutyát, vagy idegen embereket, és nem hagyja abba első szóra.) Ebben tehát lehet, hogy nem vagyunk 100%-ig tökéletesek, ugyanakkor amit a környezetünkben látunk, hogy mások mennyire kényeztetik el a kutyájukat, mennyire hagyják hogy szinte uralkodjon rajtuk, ahhoz képest, mi nagyon is komolyan vesszük a feladatot. De tudom, még sokkal komolyabban kell vennünk. Legközelebb leírom, mikkel próbáljuk még erősíteni a helyzetünket.

Sikerült december elején otthon beüzemelnünk a Skype-ot Gyömbér megfigyeléséhez. A laptopon beállítottuk az automatikus hívásfelvételt, és így akár mobilról is, bárhonnan felhívhattuk a lakást – vagyis a kutyát – és láthattuk, hogy mit csinál.

Persze a rendszer nem tökéletes, volt, hogy lefagyott a laptop, vagy csak nem volt elég erős a hálózat, így a hívások kb. 60-70 százalékban voltak sikeresek. Ilyenkor azonban majdnem mindig csendet tapasztaltunk, így nyugodtak voltunk, egészen addig, amíg a szomszédoktól megint panaszt hallottunk.

A kutyánk nagyon ügyes: először is megvárja, hogy hallótávolságon kívülre érjünk, akkor kezd el sírni. Érzi, ha a folyosón még ott vagyunk, olyankor csend van. Kb. 3-4 perccel később kezd sírni, amikor mi már az utcán vagy éppen villamoson ülünk. A skype hátránya, hogy ahogy a hívás létrejön, egyből hangosan hallani, ahogy üvölt a kutya, másrészt ha én elkezdenék kiabálni - Csend legyen! Rossz kutya! Nem! - engem is mindenki félbolondnak tartana az utcán. Vagyis felhívni már csak munkába érve tudom őt, amikor már 99%-ban csendet tapasztalok. Tehát a legkritikusabb időszakban, amikor elmegyünk otthonról, kb. 40-50 percen keresztül, nem tudjuk figyelni, pedig akkor sír a legjobban.

A másik, hogy amikor egyszer-kétszer például csak a földszintig mentünk, és onnan próbáltunk skype-on keresztül rászólni, olyankor sem voltunk mindig sikeresek: abbahagyta a sírást, kíváncsian kereste, hogy honnan jön a hangunk, de aztán újrakezdte az egészet… Megoldás még mindig nincs a problémára.

Annyira szép idő volt mostanában, hogy újra sokat tudtunk Gyömbérrel kirándulni. Volt, hogy csak a közelbe, a Gellérthegyre másztunk fel, vagy a Nehru parkban dobáltuk a labdáját, de egészen Normafáig is eljutottunk.

A Gellérthegyben az a jó, hogy tőlünk teljesen gyalog is megközelíthető, igaz kb. 40-50 perc séta, de utána a napos hegyoldalon elnyúlhatunk és nézhetjük, ahogy Gyömbér a többi kutyával játszik. Az utóbbi időben nagyon szépen viselkedik az utcán… A kutyaiskolás incidens után, amikor folyamatosan ugatott, sokat javult. Hetek óta nem ugat meg más kutyát, akkor sem, ha a nála kisebbek vicsorogva közelítenek feléje. Minden kutyával szépen játszik, bár az is igaz, hogy mostanában a labda már jobban érdekli, mint a fajtársai.

Normafára akkor jutottunk fel, amikor a városban szmogriadó volt, így különösen jól esett a séta az erdőben. Itt ugyan esett az eső egy rövid ideig, de még így is nagyon élveztük. Hatalmasat sétáltunk, és most is a labda érdekelte a legjobban. Persze nem lehet minden tökéletes: sikerült egy bogáncs bokorba is beleugrania, ami az ő szőrébe aztán úgy beleragadt, hogy alig bírtuk kiszedni! Még ilyet sem láttam!

Még október 23-án mentünk el kirándulni egyet Visegrádra. Én és a húgom egyáltalán nem vagyunk túrázós alkatok, sőt! Sajnos nagyon lusták vagyunk, így kicsit most is húztuk a szánkat. Pedig Matyi nagyon lelkes volt, és irányított minket egyre feljebb és feljebb, a kutya is boldogan szaladgált, csak mi szuszogtunk egyre elkeseredettebben kullogva.

Aztán persze amikor visszafordultunk elismertük, hogy gyönyörű az erdő, simogató az időjárás és kellemes erdei illatok szállnak a levegőben. Összességében nagyon örültem a kirándulásnak, és tudom, hogy Gyömbér is nagyon élvezte. Eleinte el sem mertük engedni, aztán amikor kiértünk egy nagy tisztásra azért jól megfuttattuk, vittük ugyanis a frizbijét is, amit ha meglát, azonnal megőrül!

Hazafelé még bőven belefért egy megálló egy lángosért, így aztán mindenki elégedetten mehetett haza egy csodás őszi napról. Én egyébként a legkevésbé az őszt szeretem, és talán életemben először érzem azt, hogy ennek az évszaknak is megvannak a szépségei. Ezt is a kutyának köszönhetem.

Tudom, már volt róla szó, hogy Gyömbér mekkorát nőtt, de itt van egy újabb összehasonlítás, két kép kíséretében:

Az első nap, amikor megérkezett hozzánk (2 hónaposan), még szinte eltűnt a fekhelyében. A második kép nem rég készült, tehát 10,5 hónaposan, amikor még mindig képes befészkelni magát az ágyikójába! :)

Nem írnék most semmit... Itt egy videó az otthoni sírásról...szavak nem kellenek...

Majd írok, ha sikerült megoldani!!! Nem adjuk fel!

Október 25-én letelt a 8 hetes tanfolyamunk és vizsgáznunk kellett Gyömbérrel. Mondanom sem kell, hogy teljesen lámpalázban égtünk (főleg én), mivel a vizsgán mindent jutalomfalat nélkül kellett teljesíteni, mi pedig úgy voltunk vele, hogy Gyömbér mindent gyönyörűen megcsinál virsliért cserébe, na de hogy ne kapjon semmit!

Lábhoz kellett ülnie, közömbösnek maradnia, amíg a bírónál vizsgára jelentkeztünk, utána láb mellett menetelnie, ülnie, maradnia, megint mennie, feküdnie, maradnia, majd a végén egy újabb helyben maradás után odafutnia elém és leülni a lábam elé. Ezután volt még egy hosszú helyben maradás, amikor kb. 1 percig kellett ülve maradnia, abból nem mozdulhatott ki.

Mindent megcsinált! A bíróra sem ugrott rá, pedig ettől nagyon tartottam! Gyakoroltuk is a parkban, hogy bemutatkoztam mindenkinek, kezet fogtunk, és ő addig ülve kellett, hogy maradjon! De sosem sikerült neki elsőre! Most a vizsgán meg! El sem hittem! :)

Egyébként nem emlékszem már pontosan, talán 12-en kezdtük a tanfolyamot? 2-3 kutyus még tanfolyam közben kimaradt, nem jöttek többet, most a vizsgára ketten nem jelentkeztek (még pótórát fognak venni), valamint kettő kutyusnak a vizsga nem sikerült (de ők is jönnek újra próbálkozni).

Nem mi voltunk a legügyesebbek, de azért haragszom magamra egy kicsit: olyanokért vontak le pontokat, amikről én tehettem, és nem a kutyám. Például mert a menetelésnél túl szorosan tartottam a pórázt! Vagy 1 pontot azért, mert kétszer adtam ki valamelyik helyben maradásnál a Marad parancsot. (Nem tudtam – legalábbis sosem mondták - hogy csak egyszer mondhatom ki, Gyömbér megcsinálta volna egy szóra is) A póráz meg: mivel otthon póráz nélkül menetelünk, Gyömbér anélkül is menetelt volna mellettem, nekem pedig fel sem tűnt izgalmamban, hogy szoros a póráz! Szóval miattam vontak le tőlünk 11 pontot, így lettünk 89 pontosak a 100-ból.

De mindegy, hiszen a kutya volt a lényeg, és ő ilyen hosszan, kb. 6-8 percen át virsli nélkül csinálta végig a feladatokat! Annyira büszke voltam rá!

És igen, Gyömbér nagyon okos, talán pici előnnyel is indult, hiszen otthon már a tanfolyam előtt is megtanítottuk ülni és feküdni. Ugyanakkor kemény 2 hónap volt ez nekünk: ott voltunk minden órán, ezért nem mentünk hétvégén sehova, ha elmaradt egy óra pótoltunk, ha ömlött az eső, akkor is ott álltunk vele szakadó esőben, a hidegben, hogy aztán ne ő, hanem mi fázzunk meg, és fürdettük minden egyes sáros nap után órákon át, és kétnaponta gyakoroltuk vele a feladatokat, és ami a legfontosabb: az 5 szabályt nagyon tudatosan tartottuk vele. Szóval csak azt akarom mondani, hogy úgy éreztem, mintha lett volna, aki odaszólt volna nekünk egyszer-kétszer (megjött az eminens tanuló), holott lehet, hogy csak annyi kellett volna, hogy ő is otthon nagyon keményen fogja a kutyáját, gyakoroljon többet. És tudom: attól még, mert sikerült a vizsga, nekünk rengeteg más gondunk van, ami meg más kutyának nincs: ugatunk az utcán, sírunk, ha otthon maradunk egyedül, kamaszodunk, stb. Szóval én nem is hasonlítanám semelyik kutyát Gyömbérhez, és Gyömbért sem más kutyához, mert mindegyikük más és más. Mindegyikük másban jó. Mindegyiket másképp kell fogni, mindegyiknek megvannak a saját őrültségei. Gyömbér ügyes volt a vizsgán, de még rengeteg dolgunk van vele! Mi kisbabázni szeretnénk egy lakásban vele! És szeretnénk, ha boldog kutyaélete lehetne! Ezért is fogjuk folytatni a tanulást! Most egy kicsit, pár hetet pihenünk, megejtjük az elmaradt családlátogatásokat, aztán visszatérünk az iskolába, hogy még engedelmesebb kutyánk lehessen!

Már többször volt róla szó: Gyömbér nagyon sír, ha egyedül hagyjuk. Alapvetően mi arra tippelünk, hogy szeparációs szorongása van, és nem mer/szeret/akar egyedül maradni. A dolog úgy néz ki, hogy amikor teljesen egyedül marad (tehát az utolsó ember is elhagyja a lakást), elkezd sírni. Mindegy tehát még az is, hogy egyszerre megyünk-e el, külön-külön távozunk, esetleg nem is mi, a gazdik megyünk el, hanem valamelyik másik barátunk/rokonunk, aki felugrott megsétáltatni őt.

Sokan mondják, hogy az is lehet, a baj, hogy nem mozgatjuk le, de mi már ezen is túl vagyunk: mindegy, hogy reggel munkába menet hagyjuk egyedül (amikor reggel maximum 30-40 perc sétára jutott időnk), vagy éppen egy nagy 3-4 órás túrázásból jöttünk haza, csak éppen még leugranánk a boltba miután lepakoltuk a cuccainkat, ő ugyanúgy sír.

Sokáig abba a reménybe ringattuk magunkat, hogy csak pár percig csinálja. Hiszen ha például a szemetet vittük le, akkor 2-3 perc múlva már fent voltunk, és csend volt. De ez sem igaz sajnos. A szomszédok már panaszkodnak. Van, aki szerint minimum fél órán át hisztizik. Hiszti = sír, nyüszít, ugat, vonyít, és ugrál a bejárati ajtó mellett. Hatalmas robajjal van tényleg, csak ha 2 percig csinálná, talán legyintenék egyet, hogy kibírják a szomszédok, de mivel már panaszkodtak, nem maradhat így ez az állapot.

Annyi mindent próbáltunk már!

• Nem foglalkozunk vele elinduláskor, nem foglalkozunk vele megérkezéskor.
• Kap valamilyen jutalomfalatot, játékot, amikor elindulunk, hogy pozitív élménye legyen.
• Vettünk neki Kong labdát, amit meg is tudunk tölteni izgalmas jutalmakkal.
• Nagyobb teret engedtünk neki, hogy több szobába mehessen, amíg egyedül van.

Próbáltuk ezeket mind, felváltva, egyszerre, külön-külön. A jutalomfalat már nem is érdekli: vagy egyben lenyeli, hogy 2 másodperc múlva ott őrjönghessen az ajtónál, vagy már olyan is előfordult, hogy hozzá sem ért, amíg haza nem mentünk. A nyitott ajtók pedig rombolásra késztették, így azok újra zárva vannak. A fal persze jó koszos, hiába mossuk minden egyes séta után a tappancsait, azért annyira nem lehet tökéletes a végeredmény, hogy a fehér falon ne látszódjon meg.

Legutóbb az iskolától is segítséget kértünk: ők is azt javasolták, hogy egyáltalán ne figyeljünk rá, és sokszor menjünk el váltogatva, hosszabb-rövidebb időre, hogy így tudatosuljon benne, hogy haza fogunk menni. (Ezt egyébként próbáltuk már, amikor hozzánk került, és működött is a dolog addig, amíg nem kezdtünk el sétálni, a sírás csak az oltások után, a kinti séta lehetőségével egyszerre robbant ki belőle).

De jó, gondoltuk, próbáljuk meg újra. Volt egy szabad szombat délelőttünk, amit erre áldoztunk, de én csak jobban elszomorodtam:

Elsőre csak a szemetet vittük le, és visszafelé nem lifttel mentünk, hanem a lépcsőházban osontunk: teljes csend honolt az egész épületben… Itt arra gondoltam, hogy no lám, a szomszédok átvernek minket, hiszen nem sír a kutyám fél órát!

De aztán ott hagytuk őt újra, meg újra…. 10 percre, majd fél órára… Teljesen elkeseredtem: egyre hangosabban és egyre tovább sírt…. Komolyan olyan érzésem volt, mintha azt üzenné: Már megint itt hagysz?! Már megint itt hagysz??!!! Nyitva hagytuk az egyik ablakot, így lent az utcán hallgathattuk, ahogy tényleg úgy sírt, mint akit éppen nyúznak… És nem akarta abbahagyni…

Azt mondják, ne adjuk fel, és még csináljuk meg vele ezt többször is… Az a baj, hogy ehhez tényleg legalább fél nap szabadidő kell, nekünk az meg hétvégén is bajosan jön össze…

Amit még próbálhatnánk: a kutyamonitorok… Az a baj, hogy az egyetlen valamire való alkalmazás csak Iphone-ra és a tabletjére íródott, nekem ugye meg nincsenek ilyen csodakütyüjeim. De ami androidos alkalmazás, az is megkívánja, hogy legyen legalább egy tabletem és egy mobilom, tehát két eszközöm, amik kapcsolatban tudnak lenni egymással, és ha kell, így be is tudnék neki szólni, hátha a hangomra lenyugodna és elhallgatna. Sajnos egyelőre ezt még nem tudtuk kipróbálni, pedig lehet, hogy valamit segítene…

Addig megy a többi módszer… Ó, és még a rádiót is bekapcsolva hagyjuk most neki, hogy ne legyen teljesen csend, hátha az a baj. Tényleg nem jó ez így…őt is sajnálom, hogy ekkora stresszként éli meg, hogy otthagyjuk, és a szomszédokat sem szeretném, ha megutálnának minket: így is van elég negatív sztereotípia a kutyásokkal szemben.

Sajnos a mobilom hangfelvevője nem az igazi, alig hallani, pedig hangosan sírt itt is:

Alapos leckében volt részünk Gyömbérrel a kutyaiskolában.

Az a helyzet, hogy hetek óta érezhető, hogy kamaszodik, önfejű, kevésbé hallgat ránk, és állandóan ugat. Főleg az utcán, főleg idegen embereket, de olykor kutyákat is. Mi persze próbáljuk tiltani, de hasztalan, hiába az erélyes „NEM”, vagy a „CSEND” parancsszó, füle botját sem mozgatja.

Most vasárnap ráadásul úgy érkeztünk a kutyaiskolába, hogy előtte egész héten zuhogott az eső, nem találkoztunk senkivel a séták alkalmával, nyilván felgyülemlettek az energiái.

Ennek megfelelően nagyon kezelhetetlen volt már a megérkezés pillanatában. Amint beléptünk a futtató területére, mint aki megőrült, folyamatosan ugatott. Elsősorban a két nála nagyobb kan kutyát. Egyikük Dínó, ha jól tudom, rehabilitált mentett kutya, de soha nem tapasztaltunk még nála agressziót. Erre Gyömbér most őt provokálta. Hiába kértem, hogy hallgasson el, nem. Az egyik oktató is jött, de Gyömbér neki sem nagyon akart engedelmeskedni. Ekkor el is vették tőlem a kutyát és arrébb sétáltak, csakhogy Dínó már nagyon felhúzhatta magát. Abban a pillanatban, hogy a kutyák egy kis szabadságot kaptak, és elmehettek játszani, Dínó azonnal rátámadt Gyömbérre.

Az oktatók persze azonnal szétszedték a két kutyát, résen voltak, és valójában Dínóra sem haragszom egy cseppet sem. Teljesen egyértelmű volt, hogy Gyömbér provokálta őt.

Persze én is megkaptam ezzel a figyelmeztetést: kordában kell tartanom a kutyámat, és sokkal erőteljesebben kell vele szemben fellépnem. Egyáltalán nem lenne szabad, hogy mellőlem agressziót kezdeményezzen, márpedig ezzel az állandó ugatásával ezt váltotta ki.

Mondhatom, mindketten megszeppentünk. Egy másodperc volt az egész, de én úgy megijedtem, hogy a szívem a torkomban dobogott, Gyömbér pedig egész óra alatt el nem mozdult volna a lábam mellől. Hiába voltak játékidők, amit ő máskor futkározással töltött, most csak ült a lábam mellett, és így ment ez 1 órán át… Úgy megilletődött, hogy még sosem láttam ilyennek. Volt egy feladat, amikor a kutyáknak egy csomóban kellett volna körbe lefeküdniük, egymásnak háttal, és Gyömbér sehogy sem volt hajlandó lefeküdni: nem akart Dínónak háttal kerülni…

Mondhatom persze, hogy még valahol örülök is az esetnek: Gyömbér ijedtsége akkora volt, hogy végig mellettem maradt az eset után, mintha egy varázsütésre jókutyává vált volna. Nekem pedig azért tett jót, mert teljesen egyértelmű lett számomra: sokkal keményebbnek kell vele lennem, és minden ilyen megnyilvánulását a lehető legkeményebben kell kezelnem. Nem mondhatom azt: ó, csak ugat, nincs ezzel baj! Nem hihetem ezt, hiszen az ugatásra más kutyák ugorhatnak! Nem viselkedhet így, mert baleset lesz a vége!

És hogy ez mennyire igaz, csak órákkal később vettem észre: otthon egy alapos kefélésnek vetettem alá Gyömbért, már jó pár órával az iskola után. És olyan hosszú a szőre, hogy csak akkor vettem észre: Dínó tényleg elérte őt: ott volt az oldalán egy mély fognyom, amiből még akkor is szivárgott a vér… Nem véletlen tehát, hogy Gyömbér úgy megijedt. Levagdostam a szőrét a seb körül, és betadine-nal lefertőtlenítettem… Remélem, nem gyullad be… És Dínóra továbbra sem haragszom, Gyömbér tehetett a dologról. És én, hogy nem tudtam elejét venni…

Sokat kell még tanulnom.